A gyáripar érdekképviseletének megalapítása

Az 1867-es kiegyezés után a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium, 1889. júniusától pedig a Kereskedelemügyi Minisztérium foglalkozott a honi iparügyekkel. A társadalmi érdekképviseletet ezen a téren az 1867-ben újjáalakult Országos Iparegyesület töltötte be. A század végén a nyugati ipari érdekképviseleti szervezetekre figyelve több iparág felállította szakmai érdekképviseletét. 1890-ben megalakult a Budapesti Gépgyárak és Gyárigazgatók Klubja, harmincegy bel- és öt kültaggal. Kilenc évvel később elnevezése Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületére változott, az átalakult szervezet elnöke Förster Nándor maradt. 1894-ben – főként a közbeszerzések terén elszenvedett megkülönböztetések leküzdésére – Weiss Berthold kezdeményezésére hívták életre a Magyar Textilgyártók Országos Egyesületét. A hazai ipar históriájában rangos szerepű malomipar szakmai öntudata az Országos Magyar Malomegyesületben testesült meg. A fővárosi malmok megalakították a Magyar Fővárosi Malomegyesületet, a vidéki kereskedelmi malmok a Vidéki Malomiparosok Országos Egyesületét és a Magyar Vidéki Malomipar Egyesületet, amelyek később egyesültek.

A magyar gyáripar „összérdekeinek erélyes és nyomatékos képviselete” immár történelmi szükségszerűség volt. Az érdekképviseleti szövetkezés előkészítői 1903. december 13-án kelt első jelentésükben így összegeztek: „Országos érdekek annál sürgősebben utaltak bennünket az ily érdekképviseleti testületnek megalakítására, minthogy csaknem készületlenül sodortattunk bele Ausztriához való viszonyunkat illetőleg a legsúlyosabb válságba.” A szaktestületek egész sora létesült Ausztriában az iparos érdekek képviseletére, és megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ezen testületek úgyszólván kivétel nélkül szembeszállnak minden oly törekvéssel, mely Magyarország gazdasági függetlenítését és a legnyomasztóbb kötelékektől való felszabadítását célozza.

A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) alapításának előkészületei 1902 első heteiben indultak. Az alapítók szerint „Magyarország gyáriparának színe-java megmozdult”, és az egyesülés biztosíték arra, hogy „a szövetség hatalmas közgazdasági tényezővé fog válni”. Az alapítók intézőbizottságot, Förster Nándor, Hatvany-Deutsch Sándor és Weiss Berthold vezetésével albizottságokat alakítottak. Három hónap alatt húsz ülésen dolgozták ki a szervezeti, pénzügyi felépítést, az alapszabályt, intézték a tag- és alapgyűjtés ügyeit. Május 29-én a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara üléstermében kiterjedt érdeklődés kísérte az alakuló közgyűlést. A GYOSZ-hoz eladdig 245 gyáriparos és ipari vállalat, ezen felül 11 ipari szakegyesület csatlakozott. A tagságot vállalt magyar gyáripari vállalatoknak, a gyáripar szakmai egyesületeinek, de a gyáripari ágazatoknak a problémái is a gyáripari termelés központi összefoglaló organizációjánál, a GYOSZ-nál futottak össze. Azok a szakmák, melyeknek külön szakegyesülete nem volt, a szövetség keretében szakosztályokban foglalkoztak elsősorban a szakmai vállalatok speciális érdekeinek képviseletével.

A szövetség első évtizede (1902-1912)

Az első közgyűlési jelentések, a szövetség 1902 és 1907 közötti időszaki közleményei intenzív szervezeti életről, az érdekképviselet markáns megjelenítéséről tanúskodnak. 1902. augusztus 27-én a GYOSZ emlékiratban szólította fel Széll Kálmán miniszterelnök kormányát, hogy nagyarányú és hosszabb távra szóló beruházási programot dolgozzon ki. A foglalkoztatással szüntesse meg „az ínséget, a bizonytalanságot és a vele járó békétlenséget”. Számos megoldási javaslatot továbbított, a jövendő beruházásokban a magánipar részesedését mindenütt hangsúlyozta. Novemberben újabb emlékiratot juttatott el nagyszámú küldöttséggel a kormányhoz. A fellépések eredménytelenségét az 1903. évi jelentés így összegezte: ”az annyiszor emlegetett rendszeres beruházási program késett; a magyar ipar pedig legnagyobb válsága idején kénytelen volt a létért való keserves küzdelmet egyedül, csakis a saját erejére támaszkodva folytatni”. Tisza István kormánya a GYOSZ által is visszatérően igényelt, számos építő javaslatával kísért beruházási programot 1903 novemberében visszavonta.

A GYOSZ megkülönböztetett figyelmet fordított az oszták-magyar vámtarifa alakulására. Tervei megvalósítását azonban a hazai politikai válság, a parlamenti működés bénultsága, az elhúzódó vámháború nagyon akadályozta. Szakértők sora dolgozott a fölkészülésen, hogy amennyiben Magyarország a vámszövetséget 1907-ben nem újítaná meg, Ausztriával az önálló magyar vámterület alapján milyen kereskedelmi szerződést kössenek. Az autonóm vámtarifa ügyében az 1903-ban megfogalmazott tétel érvényesítését hangoztatták: „végcélunk nem lehet más, mint a közgazdasági önállóság”.

A választmánynak az 1908. áprilisi rendes közgyűléshez intézett jelentése az érdekképviseleti szövetkezés izmosodásáról adott számot. A GYOSZ-hoz valamennyi számottevő ipari szakegyesület hatszáz gyáriparos csatlakozott, kilenc fiókszövetséggel működött.

Wekerle Sándor miniszterelnök második kormánya 1907-ben átfogóan foglalkozott a honi ipar helyzetével. Tető alá hozta az újra átdolgozott, megváltoztatott magyar-osztrák kiegyezést. A vám- és kereskedelmi szerződés – a GYOSZ szerint- befejezett tények elé állította a magyar ipart, továbbra is korlátozta gazdasági fegyverei használatában. Az érdekképviselet sérelmezte, hogy a magyar tőzsdénél Ausztria beleszólási joga érvényesült, a kvóta ügyében pedig „a gazdasági erőviszonyok határozottan Ausztria javára tolódtak el”.